úton

arra jöttem rá, hogy mostanában azért nem írok, mert olvasok. mármint nem a gép előtt, leszámítva persze a kimaradhatatlan gmail-index kombót, hanem a metrón, amikor egyébként jobbhíján gondolkodni szoktam. agyalni, emészteni, pörögni, idegeskedni. magától értetődő volt betenni a kofferbe kerouac címben olvashatő szerzeményét egy ilyen micsoda kalandra készülődve, mint ahogy nem különben volt magától értetődő, hogy hetekig nem került a kezem ügyébe. aztán már annyira elegem lett ebből szaros városból a kibaszott patkányaival meg a faszkalap managereivel és a kretén franciáival, lengyeleivel együtt, hogy rájöttem, inkább olvasok. némiképp meglepő, hogy ez a pillanatra megnemálló kutyafutta, ez a nem is tudom mire fel íródott könyv billentett helyre (bár valamennyire jelzi a fordulatszámot ami a fejemben volt), főleg annak tudatában, hogy egyébként nem egy nagy szám. nincs olyan mondata, amit feltétlenül el kell olvasnom mégegyszer, mert annyira jó, vagy ami után meg kell állnom végigigondolni eztazt, vagyis nem ad önmagán kívül semmit. de itt, ebben az intellektuális nihilben, ahol a lakótársaimat szinte nem is látom (amikor nem szinte, akkor kiderül az aznapi tip/tréning/álláskeresés), az amcsikat nem értem, a többi népekkel nyomjuk a százszavas erasmus-englisht, junó, itt ez szint is jól, nagyon jól esik, mikor úton vagyok. ez annyira költőire sikerült, hogy be is fejezem. még annyi, hogy holnap végre ismét szünnap, kb ezt várom egész héten, megyünk is a bícsre a pöttyintőssel, hátha a brightoni nem akkora szeméttelep, mint a coney island. éljen magyarország.