new york - káeurópa 1:1

a káeurópai mókázó kommandó hihetetlen kalandok után végül eljutott egy igazi amerikai futball mérkőzésre. mondjuk abból a szempontból nem igazi, hogy egy tét nélküli preseason meccs volt, de hát akkor is egy giants-patriots az egy giants-patriots. a hihetetlen kalandok nem jöttek volna létre a ticketcity, a fedex és a metropolitan transportation authority nélkül. egy lefelejtett apartmanszámot sajnos heteken keresztül nem voltak képesek kijavítani a különböző helyekről érkező jegyek mindegyikénél, így a meccs elött három órával még otthon vártuk a fedexes kocsit a még meg nem érkezett 4 jegyért. eredménytelen telefonok és elmaradt visszahívások után sikerült kideríteni, hogy a kocsi ismét visszavitte a csomagot a bronxi telepre. végül kimentünk érte, ami metróval 4 átszállást jelent, hála a downtown központú metró-, illetve a minden sarkon megálló, ezért városnézésen kívül semmire sem alkalmas buszhálózatnak (az meg egyébként is milyen dolog már hogy nincsenek villamosok?). visszafele a biztonság kedvéért elidőzözött a szerelvény egy 15 percet két állomás között az alagútban, szóval mire a buszállomásra értünk már egészen nyugodtan, az esélytelenség nyugalmával álltunk be a két saroknyi hoszúságú sorba. végül a második negyed végére értünk ki, kis kompenzációként rögtön felszolgáltak egy touchdown-t, meg őröletes tapsvihart a 60ezres giants stadiumban. a meccs kb átlagos lehetett vagy inkább gyengébb, de szegény káeurópaiak örüljenek hogy kijutottak. panasztlevél in progress.

hangulatjelentés: mennék már haza. nem azért mert itt rossz lenne, de már kicsit sok. az első hetekben nagyon távolinak tűnt a hazamenés (erre azért van logikus magyarázat), és gyorsan teltek a hetek, most, amikor már a munkahelyek leépítését és az utazgatást kell megszervezni, már nagyon közelinek éreztem, a valóságosnál közelebbinek. minta már megcselekedtem volna amit megkövetelt a haza és mehetnék amerre látok. de még két hét rabiga, ami azért alapvetően elég sokszor mókás, csak a szabadság érzése hiányzik belőle nagyon.

15:19-kor, épp a megfelelő pillanatban pittyegett az óra, hogy felkeltsen a sziesztámból. Az álmomban épp ott tartottam - azok után, hogy egy perccel azelőtt egy cápa próbált egy medencében felfalni -, hogy patkányok vetették rám magukat, 2, nagy, puha, kicsit kolala szerű patkányok, de mégiscsak patányok, amik szintén meg akartak enni.

vajon mit jelent ez? hogy ez a gusztustalan ország felfalja a lelkem?

házibuli- kicsit másképp

Sajnos a napok eléggé ugyanúgy telnek, kivéve persze a tursitáskodós szabadnapot, ezért is írtam olyan régen. De múlt héten történt valami említésre méltó, amit gondoltam megosztok veletek.
Szóval vasárnap este, miután befejeztem a heti munkát, iszonyatosan elfáradva igazán megkívántam egy sört. Arra gondoltam, jó lenne valami angolnyelvű munkatárssal elmenni iszogatni kicsit, egyrészt hogy dumáljunk egy jót, másrészt ennek következményeként még talán az angolom is fejlődhetne kicsit az éttermi szakszavakon kívül. Szóval megkérdeztem a mindig nagyon cserfes Alana-t, hogy nem lenne-e kedve elmenni meginni egy sört, erre ő nagyon készségesen azt mondta, hogy úgyis ki akarta ütni magát, hajrá...
Aztán végül az este kicsit másképp alakult, bár Alana-nak kétségtelenül sikerült egy "felejtős" estét csinálnia. Ő kicsit hamarabb végzett, mint én, szóval a bárpultnál kirendelt egy sört, és mire én végeztem minden háttérmunkával, meg átöltöztem, addigra ő már a 2. sörnél tartott. És már ez kezdett rajta meglátszani. Ekkora már az étteremből elmentek a vendégek, de a bárpultnál még üldögéltek páran, főként az olimpiát nézték. Így én is odatelepedtem, és Alana győzködésére kirendeltem magamnak egy sört, később belátva, hogy ez jó ötlet volt, mert az egész este folyamán nem mozdultunk el az étteremből.
Aztán lassan elkoptak a vendégek a bárpulttól is, és csak néhány pincér, egy másik food runner lány a chef és a manager maradtunk az éttermben. Ekkor kezdődött a házibuli kicsit másképp. Vicces volt a munkahelyen sörözni, páran rágyújtottak, ami szigorúan tilos ugyebár az amerikai éttermekben. A söröm egy idő után valahogy újratöltődött, mindenféle kérés nélkül, és a hangulat is fokozódott. Persze csak mérsékelten, dumálás közepette.
Aztán eljött az alkoholnak az a szintje, amikor az ember gyomra elkezd a folyadéknál szilárdabb dolgokra vágyni. Ekkor bizonyosodott be számomra, hogy egyikünk sem képes kilépni éttermi szerepéből. A chef rövid győzködés után lement a konyhába, és elkezdett főzni, a food runner lánnyal mi felhoztuk a kaját, miközben a bárpultos srác újratöltötte a poharakat. Igazán mókás volt.
Egy idő után azonban jött a befáradás, és a "másnap is munka van" érzés, így fél 3 körül leléptem, mint akkor kiderült, az egész buli ingyen volt. A cég ajándéka...
Kicsit várom a következő vasárnapot, hátha akkor is lesz valami jó kis házibuli.
De legalábbis közelebb kerülünk egy újabb izgi programhoz.

4

volt egy portugál felmenőkkel rendelkező francia busserünk, nem nagyon férhet kétség hozzá, hogy ő volt a legjob közűlünk. volt már tapasztalata, tudta hogy kell magadra aggatni a tányérokat, nem holmi nyári kalandvágyó kölök. elsőre nem volt szimpatikus, de hogy is lehetne szimpatikus valaki, aki ennyire francia. aztán egész jóba lettünk, megvolt a közös ellenség (lásd az 2-es szám, előző poszt). mára át lett firkálva tollal a neve a beosztásban, a műszakjait pedig fehér szövegkihúzó takarta el. mint megtudtam, harmadszor késett el, kirúgták. ő hiányozni fog.
azért a következményekről annyit, hogy mivel 40 óra felett dolgozott nálunk a srác, kaptam még 15-öt erre a hétre, és többször is egyedül leszek olyan forgalmas műszakokban, amikor eddig vele dolgoztam. pénzügyileg nyilván nem fogok rosszul járni, de tartok tőle, hogy egy kicsikét meg fogok halni.

te nem tudod, milyen jó nélküled

1
volt egy srác a smörgasban, apró szőke dominikai dumagép, de már itt született. együtt vettek fel minket meg egy horvát leányzót bussernak. elsőre az összes ilyen purdé érdekesnek tűnik, egy idő után pedig ijesztőnek. az a típus, amelyik előadja, hogy milyen éttermet fog ő majd megnyitni az itt megkeresett és félrerakott pénzéből, aztán másnap kirúgják. engem csak kicsit bosszantott a magas iq-járól tartott előadásokkal, mivel ritkán dolgoztunk együtt, de a kevésbé szerencsés munkatársaim nagyot lélegeztek fel, mikor először csak 3 műszakot kapott, majd a szájmogásra automatikusan leálló kezével végül teljesen kihúzta maga alól a sámlit.

2
szintén velünk kezdett az étteremben dolgozni egy francia pincércsaj. ő meg az a fajta, aki egy szóval/pillantással/arckifejezéssel kinyitja az ember zsebében a láncfűrészt. akivel nem lehet együtt dolgozni, mert egyszerűen annyira korlátolt, és még neki áll feljebb, de persze annyira nem tud angolul, bár szerintem emberül sem, hogy értelmesen meg lehessen beszélni az állandó konfliktusforrásokat. aztán egyszercsak azt látom, hogy csak három műszakja van. ó-óó - mondom magamnak, ez ismerős. ilyet már láttam. másnap már nem is jött dolgozni, csak idegesen pöfékelt a bejárat előtt. rég voltam ilyen boldog. az az igazi, mélyről jövő őszinte boldogság, amikor fütyürészni támad kedve az embernek meg ölelgetni aki a keze ügyébe akad. hát volt nagy összeborulás.

3
épp azon tanakodtunk az új mexikói busserrel, hogy a francia rinyapicsa távozása miatt most biztos szomorú az a baromarcú srác a konyhában, mire az egyik pincércsaj odaszól, ó, őt is kirúgták. pedig igazi kemély latingyerek volt, aki még a 15 éves mosogatófiúnál is erősebb volt és ezt minden lehetséges alkalommal be is bizonyította. jajj de nem fog hiányozni.

0
lehet hogy ezzel kellett volna kezdeni, de mindenesetre a fenti eseményeket megelőzi, hogy végre sikerült szerezni egy állandó managert, aki hozzálátott a rendrakáshoz. persze nem csak az emberi erőforrás oldalon, de a takeout menük áthelyezése vagy az új bárszékek beszerzése kevésbé javította a munkakörülményeimet, mint ez a 3 eset, illetve a helyükre érkező szeretetgombócok.
szia, te dolgozol ma este, dejó, úgy örülök, és te is dolgozol, dejó dejó dejó. ez megy manapság.

Azt hiszem írok kicsit a munkámról. (miről is írhatnék másról) De azért írok róla, mert az Elite Café egy valóban különös, furcsa és valójában taszító objektum a Colombus sugárút sok-sok más, valóban elegáns és minőségi étterme között.

Először is az Elite se nem gyors, se nem lassú, amlyonan olasz-amerikai étterem, némi pasztával, sok hamburgerrel és sültkrumplival - tehát semmiképp nem francia, ahogy a neve sugallná... (neve jelentésével pedig semmiképp sem azonosul:(

Négy menedzser uralkodik a parketten:
1. Voula: egy ötven év körüli rozzant nőszemély lenőtt, festett hajjal, 155 centivel, 75 kilóval. Otthonkában és sportcipőben nyomul, emellett erősen dohányzik - amolyan gyárkémény. Fél óránként kiül az egyik asztalhoz, rágyújt (de nem tüdőzi le), az arcüregébe szippant egy negyednyi cigarettát (ettől megduzzad a feje a pofazacskójánál), majd azzal a lendülettel ki is pöffenti, prüszköli, köpi, vagy a jó ég tudja mit csinál, mert közben berregnek az ajkai és kicsit a nyelvét is kiölti hozzá. Érthetetlen. A vendégek menekülnek ilyenkor.
2. Demetra (angyalka I.): negyvenes évei felé járó, elvált, elgyötört ábrázatú, lógó bőrű asszony furcsa mimikával. Súlyosan hervadófélben jár már, de korával nem azonosul. A haja hosszú, a koponyájhoz tapad. Sportciő és furcsa ruhák. Hátul gyakran felvágott blúzok, aminek fodros mintája és széllebegtette volta angyalszerű szárnyakat kölcsönöz - a ruha fekete, a fodor fehér.
3. Rebecca (angyalka II.): Demetra és Voula testvére - a ruha rózsaszín, a fodor fehér. Sportcipő.
4. Angelo: ragyás (de überragyás) fej, óriás (de óriás) has. Sportcipő. A bátty.

Szóval ezeket kaptam életem első NY-i főnökeinek. Őrültek. Mentálisan teljsen sérült, beteg, abnormális társaság. Az elmút másfél hónapban természetes mosoly, egy köszönöm, egy kedves szó, egy jószándékú gesztus még nem született a rendszerben.
Azt hiszem undorodom tőlük. Voula úgy üli végig a napot, hogy rezzenéstelen arckifejezéssel nézi a tévét és érzelmi kilengéseknek semmi nyoma, jele nem látható. (tényleg nem ember b****a meg)

Mikor munkakeresés közben ráleltem a helyre csak annyit írtam fel, hogy "fúj, ez rohad" - soha, semikor máskor ilyen megjegyzést nem írtam sem előtte, sem utána egy étteremhez sem; és innen hívtak vissza. A többiek haragudtak, hogy nem örülök.

Kezdetben hostessként dolgoztam, aztán kirúgtak (minden ételmes érv nélkül).
Másnap visszamentem, hogy ajánljanak valami másik helyet - a helyemen már új hostess állt. Totál érthetetlen volt, alaposan dolgoztam. Aztán azzal a lendülettel felvettek pincének. ŐRÜLTEK. Gyorsan betanultam. Nem para. Jól keresek. Csakhogy az emúlt egy hétbe elhúzott minden pincér és az esti hostess, akiket eddig kedveltem. (Nappali hostess azóta sincs, az estit pedig most kirúgták). Ma jött egy hihetetlen ügyetlen, béna, törékeny, beszari ürge, amolyan "csótány" - sajnos mélyen idegesít. Tényleg nem maradt senki, senki, akit szeretni lehetne itt. Csak a pénzük. Na ez most színpadias így, de b****a meg igaz:(

greg, i want you to start tomorrow!

hát így hangzott az a mondat, ami után úgy éreztem bele dobtak a mélyvízbe. hatalmas érzés volt. pont egy hete, csütörtökön voltam először tréningelni, hogy a gyönyörű hupikék ingemet feketére válthassam. bementem még szombaton kétszer - reggel,este- és szombat este meglát a főfőnök, oh "gergő nem tudtam h itt vagy, beszélni akartam veled, mikorra leszel készen?"
"voltam ekkor, meg ekkor, nagyszerűen ment, ezt-meg ezt gyakorolnám, még egy tréning kell." persze ebben a hangsúlyos valójában az volt, hogy arra a még egyre elég keményen számítottam, h gyakorolhassak.
"oké! akkor be is raklak jövő hétre...legyen csüt-péntek-szo-vas ebéd." oké legyen, ezaz, rögtön 4 shift, örültem is, nem tudtam mit várjak, de ez jól is hangzott. és kedden akkor tréningelhetek.
kicsivel később odajön a címben említett mondattal hozzám...huh
"hogyne, jó lesz, persze!"
vasárnap, ebéd...kicsi gombóc a torkomban...ezzaz...megint huh...kihívás lesz öcsi, de mélyvízben tanul meg az ember úszni...váó, dehát alig tréningeltem...mekkora mázlista vagyok...nem is, már megint ilyen faszán adtam el magam, ez tetszik...na most melyik? mind. és móka lesz a holnapi napod...
bementem első hivatalos pincérműszakomra vasárnap, nagyon jól esett ahogy a többiek fogadtak, hogy végre (a managereket puhítani kellett egy ideig), ez való neked, jó lesz, és a román meg az egyik amcsi srác tényleg őszinte örömmel nyugtázták a fejleményt, ahogy a szerb hostessasszonyság is. és mindenki nagyon segítőkész volt.
azóta volt még kettő, megyeget a dolog, remélem egyre jobban.
voltam sörözni queensben a román gyereknél, igazából boroztunk, kiváló vörösborai voltak, tanítgatott minket, hogy értékeljük, sokat ittunk, de szerencsére mégsem rúgtam be nagyon.
a fehérorosz csaj munkatársam pedig hosszú marcangolódás után eldöntötte, h mégis hazatér, nem marad kint usában, ami azért fehéroroszországgal a mérleg másik oldalán nem is olyan egyértelmű. de én is ezt a tanácsot próbáltam sugallani neki, és európai honfitársilag gratuláltam neki, annál is inkább, mert már megbeszétük, hogy meglátogatjuk egymás városát, hátha össze is jön. ez az európaiság érzés (értsd európai<->amerikai és nem magyar<->amerikai) amúgy elég erősen meghatározó volt nekem az elején, de mostanra megszoktam-szerettem itt.
ha ez a maradék péntekem-hétvégém jól megy, márpedig úgy fog, jövő héten már csak pincérkedés lesz, ami eddig biztosan pozitív változás, jobb meló, csak legyen elég jó shiftem. aztán az első esti műszakkal biztos elhagyom a fejemet is valahol majd két asztal között, dehát izgalom és úgyis belejövök.

nem tudom végül mikor megyek haza (félreértés ne essék: a később nem opció), de az új pozíció miatt (és nem szólom el magam, még azért...kopkopp) nagyon otthonosan kezdtem érezni magam, viszont mégis már a végét várom, utazni északra, és menni haza.
jó ez a város, jó ez a kaland.

Kettős élet

Két életem van, egy jó és egy rossz, egy fincsi és egy fogfájós, egy glamorous és egy miserable; egy, ahol egy bevándorló vagyok a többi közül, és egy másik, ahol inkább picit egzotikumnak számít(nem az állatkerti értelemben), hogy egy kitalált országból jöttél.
Van a mosónő életem és a "kalandvágyó" európai egyetemista életem.
Néz rám Hugh Grant, én pedig számolom vissza az órákat, amikor már csak a jobbik életem marad, ahol bejövök a munkahelyemre, hárman megdícsérnek, hogy mennyire jól nézek ki, és randira megyek-e*, három másik gratulál a best in show-hoz, néhányan elkezdenek Juditnak hívni "Dzsudit" helyett, mert az angol menedzsersrác a preshow-n el szokta mondani, hogy azt igaziból úgy ejtik (amit nem tudom, honnan tud, én nem mondtam neki), és a lengyel srác közli, hogy mikor megyünk sörözni**
szóval így.


*ez valószínűleg összefügg azzal az egyre elhatalmasodóbb szokással is, hogy elkezdtem sminkelni, és a sminkelős napokon a statisztikai hibahatáron kívüleső mennyiséggel több pozitív visszajelzés érkezik. Meg táskák vannak a szemem alatt, életemben először.
**és akkor most ez olyan, hogy lengyel-magyar két jóbarát, barúgunk a gyík amerikaiak nélkül, és vigyem a pajtásaimat, vagy ismerkedünk és vigyem a szempillaspirálom?
Újabban amúgy is annyira 13 éves vagyok, a múltkor azon pörögtem fél órát, hogy a texasi láncfűrészes gilkos hozzámszólt, és nem bírtm megvillantani elmém és humorom magával ragadó báját, miközben a srác iszonyú bájosan affektál (olyannyira, hogy elsődleges kérdéssé lépett elő, hogy egyaltalán matematikailag szóba jöhetnék-e, és most sztereotipizáló unPC pöcsfej vagyok, de mégis jobb ezzel számolni mielőtt

minden vég valami újnak a kezdete

már csak 3 hét, már csak 3x4x5=60 óra van hátra a szenvedésből, veszek egy centit, és vágni fogom rajta a napokat, mint a katonák.
A Staplesben dolgozni egy dolog miatt jó: hogy érezd, mennyire jó nem ott dolgozni. De bármennyire is hányingerem van az egésztől, azért sokat tanultam. Pl azt, h tegyek meg mindent azért, h többé ne kelljen olyan munkát csinálnom, amit gyűlölök, méghozzá minden egyes mozzanatát.
Hogy elvárják, hogy robot legyél, és ha nem vagy jó robot, mosolyogva közlik, hogy kell jó robotnak lenned (a telefonba a rossz robot [ember?] azt mondja, "Jó reggelt, köszönjük, h hívott minket, itt Judit, miben segíthetek?", a jó robot meg pontosan ezt: "Jó reggelt, köszönjük, hogy hívta aa 3. és a 42. sarkán található Staplest, most már számítógépeket és laptopokat is javítunk, itt Judit beszél, miben segíthetek?" és persze gyűlölöm felvenni a telefont, mert telefonon rosszul értem őket)
Minden egyes alkalommal, amiko el kell mondanom, h "hi how are you doing today? Van staples rewards kártyája? szeretne két dollárt adományozni szegény gyerekeknek iskolakezdésre Credit vagy debit? Thank you goodbye", úgy érzem a lelkem egy kis darabja leszakad és szétporlad.
Nem bírom ezt a corporate bullshitet, és vannak eberek, akik 2-5-10 éve itt dolgoznak, amikor itt még azt sm látom, hogy lehetne valahova előrelépni (vbár jobban belegondolva, a nettó 7 dolláros órabérből csak előrelépni lehet).
A másik mnkahelyemen is tolják a corporate bullshitet, pl ha este 10kor nincs meg az aznapra kitűzött vendégszám, a menedzser nem fog bezárni fél 11ig, és lasszóval fogdossák be az embereket az utcáról (more corporate bullshit: Best in Show lettem, ami gyakorlatilag a hét dolgozójának felel meg, és csak azért örülök neki nagyon, mert új vagyok, és egy jel, hogy amunkatársaim kedvelnek és kedvelik amit csinálok). De az MT-ben nincs meg a robotság, elvárják, h kedves legyél és segítőkséz, de sokkal kötetlenebb az egész, lehet a vendégekkel viccelni, hülyéskedni is akár, ha vevők rá, és ha sokan vannak, akkor is sokkal nyugisabb az egész; ezek az emberek turisták, nyaralnak, ha 15 percet kell várni, akkor annyit kell várni, hogy jogszerűleg övék legyen az a rózsaszín ceruza. NEm túl yakori a rinyálás, reklamálás, bitching, nem úgy, mint a Staplesben, ahol a vevők beugranak munka előtt, ebédszünetben, rohannak, kérnek, visszahozzák az egydolláros cuccokat.
De vége. Nem mondtam fel effektíve. Ma megkérdeztem, hogy meddig is dolgozom itt, mondta, h van valami határidőm, neme, mondom jaja, aug vége; nem úgy volt, h tovább leszel, kérdi, nem tudsz tovább maradni? hát úgy volt, de beszéltem a tanárommal, és azt mondta, semmiképp nem hagyhatom ki az első két hetet (LOL).
A lényeg, h látom a végét. újra lesz életem.

Csak egymásra számíthatunk

Valahogy mostanában túl sok minden illetve semmi nem történik ahhoz, hogy írjak (írjunk?) a blogra, kicsit most nehezebb erőt venni magamon, hogy írjak. nem is emlékszem mi az amit még posztoltam, el is olvasom.

Megvolt, első héten csak lunchot kaptam, majd meghaltam az unalomtól, kevés borravaló is jön össze belőle. és korán kell kellni. komolyan az elmúlt egy hónapban többször kelltem fel 8 előtt mint tavaly egész évben. Az a vicces, hogy igazából pontosan ugyanakkor kelek fel mint otthon, csak míg akkor otthon délután kettő volt, addig itt reggel 8.
Viszont érzem, hogy egyre jobban megy, mondjuk volt honnan fejlődni, hisz semmit nem tudtam a témáról. Egyre inkább érzem, hogy nem csak felveszem a rendelést, hanem valóban eladom a cuccot, aogy mondjuk pushing-olom a drágább dolgokat. Jó fejek a munkatársak is, pontosabban elvagyok velük munka közben, (illetve ma megvolt az első munkahelyi veszekedésem, de nyilvánvalóan azért mert a foodrunner hülye volt és feleslegesen ugrált).
Na de,
Szombat, viszonylag semmilyen lunch, ebédhez képest sokan vannak csak 1 bussboy, mert az egyik eltűnt (mármint bejelentés nélkül nem jött többet) Carlossal vagyok beosztva, aki egy tök jó fej Mexikói, már épp csináljuk a zárást, közben family van (így hívják a közös kajálást az éttermekben, tök vicces) Jönnek a vacsisok, köztük Jan is. Jan jó arc, cseh a srác, 5 éve van kinn, ugyanúgy jött ki mint mi, ilyen gyere nyárra dolgozni amiba cuccal, csak ő itt maradt, (mielőtt bárki megijedne vagy lelkendezne, senki sem tervezi, hogy kinnt maradna közülünk huzamosabb ideig) jó arc, Egy volt osztálytársamra hasonlít, Kiss Gáborra, csak kicsit magasabb, nem szőke hanem fekete a haja, és nem kopaszodik. De az arcvonása, meg a mozdulatai, gesztusai tényleg ráemlékeztetnek (és pont ugyanúgy nevet, vicces). Na szóval állunk sorba a kajánál, amikor találkozunk, szokásos New York-i csevej amikor meglátjuk egymást, Hello How are you? busy volt e nap stb. Ekkor még minden rendben volt.

Ezek után viszont, Jan mintha a kajálás után egy fél pohárka bort töltött volna magának (?) lehet ilyet?, és meglepő módon nem csinál semmit, hanem csak ül, pedig itt az a policy, hogy mindig csinálj valamit, ha nem akkor ott a kijárat, mi nem tarunk itt. Meg is kérdezi a főnök kajált e már vagy mi a fax? amire Jan valami elég furát válaszol(nem érteni) főnök vissza is kérdez vagy 5ször, végül azzal zárja le a beszélgetést, hogy oké nem baj ha nem értem, ezek után Jan, elalszik a kanapén, elkezd hortyogni meg minden, ez még vicces (tényleg, valahogy az volt) na de ezután, Valami bekattant, mármint nála, és elkezdett álmodni(?) talán, és elkezdett beszélni, majd egyre hangosabban, végül üvölteni, na és persze nem szép dolgokat, szegény már túl régóta volt kinn ahhoz, hogy már álmodni is angolul álmodik, úgyhogy az angol kacifántossága miatt a Fuck szó elég sokszor hangzik el. Ez már félelmetes volt, de csak nekem, a többiek nevetnek, pedig sztem ez már kurvára nem volt vicces, olyan volt mint az ördögűzőben a csaj, főnök ráüvölt hogy mi a fasz, felébred vagy visszajön alfából tökmindegy, megkérdi a főnök maf? nem tud válaszolni még mindig, majd a főnök elkezd vele üvöltözni, hogy örült, és neki nem kellenek őrültek és kidobja, Jan kimegy arréb megy 20 métert és elalszik a lépcsőn, ahonnan kétszer leesik, kijönnek a mentők, innentől kezdve nem tudom mi történik vele. Az emberek közben nevetnek, a legempatikusabb meg annyit mond, "szegény, pedig kedves volt a vendégekhez" mint a filmekben, szánalmas volt. Ekkor megjön a másik manager, elmeséli neki Taso mi a pálya, kérdezi akkor mi lesz este, mire főnök Peter ráérsz este? persze. Így kaptam meg az első estémet, durva volt, Jan megkattant, nem hinném, hogy fél pohár bortól, egyszerűen valami történt csak nem tom mi. De talán dúrvább volt az emberek reakciója, sőt. Eszembe jutott apám annyiszor elmesélt vicce ami utáltam, amerikáról meg a kapcsolatokról (apa üres medencében ál mondja a fiának, ugorj gyerek mondja de üres a medence apa mondja elkaplak, gyerek ugrik apa arrébb ugrik gyerek összetöri magát kérdi mért tette ezt az apja mire a válasz: tanuld meg fiam, amerikában az ember a saját apjában se bízhat meg, és csak magára számíthat) na én is ezt éreztem, addig jó arc itt mindenki, amíg nem kell segíteni, aztán röhögnek a nyomorodon, az ember rossz (adler, [mindig]), szar világ, stb. tényleg csak magunkra számíthatunk, illetve egymásra, még jó hogy együtt jöttünk ki, tényleg.

Na ezek után az első vendégem egy apa fia páros volt akik kicsit kattantak voltak (puff), de szerencsére ők nem csináltak semmi durvát, elmentek 5ször retyóra (együtt mentek be a két négyzetméteres WC-be) meg kicsit zakkantak voltak, de semmi para. Az este utána jó volt, előbb elmentem mert én voltam az egyetlen duplázó (ez este fél 11et jelent) szal nem tom mennyi borravaló esett le, de tuti sok, csak én 130 csináltam, és a többieknek több asztaluk volt, magyarul jó stex lesz.

Ezekután megkaptam az új beosztást másnap, ami kisebb tupírozás után 6 nap munka, 6 lunchal 2 dinnerrel, ami 2 duplát jelent, péntek és csüt este (az jó, nagyon jó).
Viszont, mint kiderült addig nem kapok paychekket amíg nincs social security card, ami még nincs( emlékeztető 1 hónapja vagyunk itt). jövök haza postaláda, van benne 7 levél, szív nagyot dobban, erre a szaros bank of america levelezik velünk megint(ez a mániája).
na mindegy, holnap szünnap, remélem siekrül értelmesen eltöltenem, skype családdal, múltkor, lévén technikai zsenik vagyunk, mármint mi, a család, megoldottuk nagyival a beszélgetést is, ő felhívta apámat, aki összerakta a vonalas telefont és a mikrofont meg a hangfalat otthon és máris beszéltem nagyival, nagyon király volt. Talán belefér valami múzeum, vagy elmegyek egy helyre amit a marci mondott, puccos olasz, pincért keresnek, hátha...

ja ma kaptunk fejmosást a bullshitet nagyon kedvelő és előszeretettel üző Taso-tól personal integrityből, Lehet, hogy összekéne ereszteni Jensen bával? Bár ez Jensen papával ellentétben egy senkiházi balfasz

1 hónap

hát az akcentusom olyan, hogy legkésőbb három mondat után megkérdezik honnan jöttem. szerencsére eddig nem néztek orosznak (a többiekkel ellentétben), inkább franciának szoktak gondolni. majd jön a kérdés, hogy mióta vagyok itt, és a meglepődés, csak 2 hét? csak 3 hét? tegnap már azt mondtam, egy hónapja, erre nem mondták, hogy "csak?".
szóval az idő az mindig gyorsan röpül, itt sincs másként, hiphopp, integetni se volt időm az első hónapnak, és most sincs írni egy összegzőt, vár a bánya, éjszakai műszak. legyen elég annyi, hogy a dolgok alakulnak, mégha nehezebben és lassabban is, mint reméltem, de azért alakulnak. és a central park önmagában kárpótol new york valamennyi intellektuális és fizikai szennyéért.