Kettős élet

Két életem van, egy jó és egy rossz, egy fincsi és egy fogfájós, egy glamorous és egy miserable; egy, ahol egy bevándorló vagyok a többi közül, és egy másik, ahol inkább picit egzotikumnak számít(nem az állatkerti értelemben), hogy egy kitalált országból jöttél.
Van a mosónő életem és a "kalandvágyó" európai egyetemista életem.
Néz rám Hugh Grant, én pedig számolom vissza az órákat, amikor már csak a jobbik életem marad, ahol bejövök a munkahelyemre, hárman megdícsérnek, hogy mennyire jól nézek ki, és randira megyek-e*, három másik gratulál a best in show-hoz, néhányan elkezdenek Juditnak hívni "Dzsudit" helyett, mert az angol menedzsersrác a preshow-n el szokta mondani, hogy azt igaziból úgy ejtik (amit nem tudom, honnan tud, én nem mondtam neki), és a lengyel srác közli, hogy mikor megyünk sörözni**
szóval így.


*ez valószínűleg összefügg azzal az egyre elhatalmasodóbb szokással is, hogy elkezdtem sminkelni, és a sminkelős napokon a statisztikai hibahatáron kívüleső mennyiséggel több pozitív visszajelzés érkezik. Meg táskák vannak a szemem alatt, életemben először.
**és akkor most ez olyan, hogy lengyel-magyar két jóbarát, barúgunk a gyík amerikaiak nélkül, és vigyem a pajtásaimat, vagy ismerkedünk és vigyem a szempillaspirálom?
Újabban amúgy is annyira 13 éves vagyok, a múltkor azon pörögtem fél órát, hogy a texasi láncfűrészes gilkos hozzámszólt, és nem bírtm megvillantani elmém és humorom magával ragadó báját, miközben a srác iszonyú bájosan affektál (olyannyira, hogy elsődleges kérdéssé lépett elő, hogy egyaltalán matematikailag szóba jöhetnék-e, és most sztereotipizáló unPC pöcsfej vagyok, de mégis jobb ezzel számolni mielőtt