high

a last.fm-en sose kezdjétek el a beautiful tag-es dalokat játszani, mert olyan, mint a drog. uháááá

pénzköltés

megvettem. tudtam, h így lesz persze, mert eljutottam a rajongás azon fázisába, hogy öngyilkos hangulatba kerültem volna, ha nem megyek el. nagyon jó lesz.

OMG az iPodom anchorage, alaszkában van! Oda ment Sanghajból! Az internetes rendelésben az egyik legkirályab dolog a track-elés, és az, hogy soha nem gondolnád, mennyire lehetetlen módokon jutnak el a dolgok hozzád, amiket fogyasztasz. Alaszka!* Az iPodom lát olyan dolgokat, amiket én csak kevés valószínűséggel fogok. Bár amióta minden Sarah Palinnel van tele, kedvem lenne elnézni arrafelé.

most nem fogok semmi koherenset, értelmeset, érdekeset vagy vicceset írni, még mindig a másnap kísért, ma majdnem elaludtam a munkahelyemen állva, de legalább kitűnőt ugráltam és sikítoztam tegnap a partiba. Meg azért sem fogok (ld fent, olyanokat) írni, mert el van borulva az agyam, már csak két hét, még semmit nem láttam, semmit nem csináltam, a munkatársaim egyfolytában azt mondják, h sokat dolgozom, és igen, igazuk van, ez mondjuk nem akadályozza meg őket abban, hogy rámsózzanak egy fél shiftet:) nanembaj, még megyek koncertre, meg buliba, meg szabadságszoborhoz, meg helyeknek a tetejére, meg lejárni a lábam bárhol, igaz, hogy közben le kéne fordítanom egy fél cikket és megírnom egy kördolgozatot egy héten belül, pedig azt hittem, megváltoztam, felnőttem (meg minden), de mintha bizonyos dolgok soha nem változnának, például az utolsó utániutáni percre való halogatása a kötelezettségeknek. alsz.

*omg, elnézést a sok felkiáltójelért, és szinpadias felkiáltásokért, valszeg azért van, mert a mrs dalloway-t olvasom, és az eleinte rettenetesen idegesítő dagályos stílust először megszokod, később meg az jön ki az ujjaidból.

80 dollár. a jegy a karzaton. az in the heightsra. nem is tudom, mit gondoltam, mennyibe fog egy broadway előadás kerülni (azt, h 40be, de azok a jegyek persze már régesrég nem léteznek, vagy valaki épp 100 dollárért árulja őket a ebayen.)
kedves önök, tegyék meg tétjeiket, el fogunk e 14000 ft-ot költeni színházjegyre?

az élet nem csak játék és mese

sokat kaptam a fejemre, h életem történéseit nem közvetítettem napról napra minden kedves aggódó anyuka és szerető barát számára. azt hiszem most próbálok ezért egy kalap alatt két hónap élményeiről is írni.
júliusban azt hiszem elfelejtettem mosolyogni, ha szerettem volna se tudtam. állástalan kelet-európai bevándorlóként kallódtam egy nagyvárosban, kapálództam de nem találtam semmiféle biztos pontot amibe kapaszkodhatnék. most is ott lapul a táskámban az a nagy halom névjegykártya azokról a helyekről, ahova bementem munkát keresni és jó esetben azt mondták egyszer talán felhívnak, rossz esetben annyit sem. és rossz volt magamat gyengébbnek érezni mint ahogy eddig hittem.
az augusztus meg igyekeztem magamat utólérni nem csak lelkileg hanem pénzügyileg is, aminek keretében robotolásba torkollott az életem három állással. úgyhogy örülök ha végre a metrón aludhatok egy kicsikét, és éjszakánként arról álmodok hogy keresem melyik asztalra kell vizet önteni vagy éppen felszedni a tányért. most ez teszi ki az életem. ezért is írok ezekről a helyekről, amik körül most forognak most a napjaim.
elsőként egy etióp étteremben kezdtem el pincérkedni Brooklynban, kéretik az otromba vicceket ezzel kapcsolatban félretenni. ha elkapom a ritmust élvezem ezt a meghitt közeget, ahova a környékről néha kettesben, néha többen betérnek a vendégek és ha van időnk kedvesen el tudunk beszélgetni (bár enyhén árulkodó a "where are you from? how long have you been here?" indítókérdés) egy pár perc erejéig. szeretem látni az elégedettséget az arcokon, és ha éppen nincs nagyon dolgom szeretek a fal mellől mosolyogva végignézni az embereken ahogy élvezettel esznek és beszélgetnek.
a franciás amerikai Madeleine Mae-ben a Central Park mellett busboy vagyok, vagyis rohangálok fel-alá a lépcsőn, vagy éppen asztalt szedek fel vagy terítek, ha nem éppen vizet öntök. a hétköznap délelőttökön egy munkától megcsömörlött, vánszorgó, muja kelet-európai bevándorló vagyok, míg a hétvégi forgalomra megtáltosodom és élvezem a rohanást és a többiek társaságát.
a legtöbbet a Malatesta olasz étterem jelent mégis, ami a pezsgő, homokosokkal teli West Village-ben van, és egy egészen egyedi világ nekem. egy olyan hely ahol nem csak munkába járnak, hanem ahova alapvetően oda tartoznak is akik ott dolgoznak sokszor évek óta. valahogy mindennek megvan a maga menete, minden nap kézzel új étlapot írunk a napi specialitásoknak és szépen kitisztítjuk azokat a poharakat, amiket úgyse adunk aztán oda mindenkinek. egy olyan hely ahol mindhárom falióra áll (az egyik három óránál, a második négynél, a harmadik nem is tudom), régi faasztalok vannak és valahogy beleette magát vmi olaszos hangulat ezekbe a falakba az idők során. aztán szépen beindul az este: hatalmas a lótás-futás (fuoco window five! - ordítom be angol-olasz keveréknyelven a konyhába), sokszor sorok várnak az étterem előtt, nagyon a helyén kell lennie az embernek. kavalkád az egész, ami aztán szépen lecsendesedik, és éjfélre mi leszünk az urak, akik közösen megesszük jól megérdemelt választott finomsűgunkat az étlapról, megcsináljuk a zárást, és együtt megszámoljuk és elosztjuk a pénzt, és fáradtan hazabattyogunk. itt abba a szakadt utcai ruhába dolgozhatok, amelyikbe csak akarok, mégis azt érzem hogy aki itt van az mestere annak amit csinál, és ez a boldog profizmus, amiről én még csak álmodom. szeretnék ehhez a helyhez tartozni, ismerni minden zugát és csínját-bínját (mekkora papírt kell tépjek terítőnek a hármas asztalhoz?). mégis nehéz ez, mindenki olasz, én vagyok az egyetlen magyar, bizonyítanom kell, ezt mindig a fejemben kell tartanom.
kicsit kesze-kusza azt a sok élményt itt összesűríteni, ami itt ért engem. szokásos módon mindent egy mondatban akarok elmondani. sok mindent kaptam az arcomba ettől a várostól, sok mindennel szembesültem. kicsit levetkőztetett ez a város, aztán meg mostantól az én dolgom hogy megtaláljam azt amit fel kell vennem.
hajaj, most már tényleg a kelleténél jobban elragadott a költői hév, no meg az életboncolgatás. mindenesetre ma egy szép napot töltöttünk a Hudson folyó mentén bóklászva a városon kívül, elcsodálkozva hogy milyen erdők és házak rejtőznek még a világban.
bocs a hejesirásért. írok majd még, becsszó.

új mottó

After all you put me through
You'd think I'd dispise you
But in the end I wanna thank you
'Cause you made that much stronger

ez mehetne részemről a "ká-európai nyári móka" helyére

new york - káeurópa 1:1

a káeurópai mókázó kommandó hihetetlen kalandok után végül eljutott egy igazi amerikai futball mérkőzésre. mondjuk abból a szempontból nem igazi, hogy egy tét nélküli preseason meccs volt, de hát akkor is egy giants-patriots az egy giants-patriots. a hihetetlen kalandok nem jöttek volna létre a ticketcity, a fedex és a metropolitan transportation authority nélkül. egy lefelejtett apartmanszámot sajnos heteken keresztül nem voltak képesek kijavítani a különböző helyekről érkező jegyek mindegyikénél, így a meccs elött három órával még otthon vártuk a fedexes kocsit a még meg nem érkezett 4 jegyért. eredménytelen telefonok és elmaradt visszahívások után sikerült kideríteni, hogy a kocsi ismét visszavitte a csomagot a bronxi telepre. végül kimentünk érte, ami metróval 4 átszállást jelent, hála a downtown központú metró-, illetve a minden sarkon megálló, ezért városnézésen kívül semmire sem alkalmas buszhálózatnak (az meg egyébként is milyen dolog már hogy nincsenek villamosok?). visszafele a biztonság kedvéért elidőzözött a szerelvény egy 15 percet két állomás között az alagútban, szóval mire a buszállomásra értünk már egészen nyugodtan, az esélytelenség nyugalmával álltunk be a két saroknyi hoszúságú sorba. végül a második negyed végére értünk ki, kis kompenzációként rögtön felszolgáltak egy touchdown-t, meg őröletes tapsvihart a 60ezres giants stadiumban. a meccs kb átlagos lehetett vagy inkább gyengébb, de szegény káeurópaiak örüljenek hogy kijutottak. panasztlevél in progress.

hangulatjelentés: mennék már haza. nem azért mert itt rossz lenne, de már kicsit sok. az első hetekben nagyon távolinak tűnt a hazamenés (erre azért van logikus magyarázat), és gyorsan teltek a hetek, most, amikor már a munkahelyek leépítését és az utazgatást kell megszervezni, már nagyon közelinek éreztem, a valóságosnál közelebbinek. minta már megcselekedtem volna amit megkövetelt a haza és mehetnék amerre látok. de még két hét rabiga, ami azért alapvetően elég sokszor mókás, csak a szabadság érzése hiányzik belőle nagyon.

15:19-kor, épp a megfelelő pillanatban pittyegett az óra, hogy felkeltsen a sziesztámból. Az álmomban épp ott tartottam - azok után, hogy egy perccel azelőtt egy cápa próbált egy medencében felfalni -, hogy patkányok vetették rám magukat, 2, nagy, puha, kicsit kolala szerű patkányok, de mégiscsak patányok, amik szintén meg akartak enni.

vajon mit jelent ez? hogy ez a gusztustalan ország felfalja a lelkem?