Tuesday, September 2, 2008

az élet nem csak játék és mese

sokat kaptam a fejemre, h életem történéseit nem közvetítettem napról napra minden kedves aggódó anyuka és szerető barát számára. azt hiszem most próbálok ezért egy kalap alatt két hónap élményeiről is írni.
júliusban azt hiszem elfelejtettem mosolyogni, ha szerettem volna se tudtam. állástalan kelet-európai bevándorlóként kallódtam egy nagyvárosban, kapálództam de nem találtam semmiféle biztos pontot amibe kapaszkodhatnék. most is ott lapul a táskámban az a nagy halom névjegykártya azokról a helyekről, ahova bementem munkát keresni és jó esetben azt mondták egyszer talán felhívnak, rossz esetben annyit sem. és rossz volt magamat gyengébbnek érezni mint ahogy eddig hittem.
az augusztus meg igyekeztem magamat utólérni nem csak lelkileg hanem pénzügyileg is, aminek keretében robotolásba torkollott az életem három állással. úgyhogy örülök ha végre a metrón aludhatok egy kicsikét, és éjszakánként arról álmodok hogy keresem melyik asztalra kell vizet önteni vagy éppen felszedni a tányért. most ez teszi ki az életem. ezért is írok ezekről a helyekről, amik körül most forognak most a napjaim.
elsőként egy etióp étteremben kezdtem el pincérkedni Brooklynban, kéretik az otromba vicceket ezzel kapcsolatban félretenni. ha elkapom a ritmust élvezem ezt a meghitt közeget, ahova a környékről néha kettesben, néha többen betérnek a vendégek és ha van időnk kedvesen el tudunk beszélgetni (bár enyhén árulkodó a "where are you from? how long have you been here?" indítókérdés) egy pár perc erejéig. szeretem látni az elégedettséget az arcokon, és ha éppen nincs nagyon dolgom szeretek a fal mellől mosolyogva végignézni az embereken ahogy élvezettel esznek és beszélgetnek.
a franciás amerikai Madeleine Mae-ben a Central Park mellett busboy vagyok, vagyis rohangálok fel-alá a lépcsőn, vagy éppen asztalt szedek fel vagy terítek, ha nem éppen vizet öntök. a hétköznap délelőttökön egy munkától megcsömörlött, vánszorgó, muja kelet-európai bevándorló vagyok, míg a hétvégi forgalomra megtáltosodom és élvezem a rohanást és a többiek társaságát.
a legtöbbet a Malatesta olasz étterem jelent mégis, ami a pezsgő, homokosokkal teli West Village-ben van, és egy egészen egyedi világ nekem. egy olyan hely ahol nem csak munkába járnak, hanem ahova alapvetően oda tartoznak is akik ott dolgoznak sokszor évek óta. valahogy mindennek megvan a maga menete, minden nap kézzel új étlapot írunk a napi specialitásoknak és szépen kitisztítjuk azokat a poharakat, amiket úgyse adunk aztán oda mindenkinek. egy olyan hely ahol mindhárom falióra áll (az egyik három óránál, a második négynél, a harmadik nem is tudom), régi faasztalok vannak és valahogy beleette magát vmi olaszos hangulat ezekbe a falakba az idők során. aztán szépen beindul az este: hatalmas a lótás-futás (fuoco window five! - ordítom be angol-olasz keveréknyelven a konyhába), sokszor sorok várnak az étterem előtt, nagyon a helyén kell lennie az embernek. kavalkád az egész, ami aztán szépen lecsendesedik, és éjfélre mi leszünk az urak, akik közösen megesszük jól megérdemelt választott finomsűgunkat az étlapról, megcsináljuk a zárást, és együtt megszámoljuk és elosztjuk a pénzt, és fáradtan hazabattyogunk. itt abba a szakadt utcai ruhába dolgozhatok, amelyikbe csak akarok, mégis azt érzem hogy aki itt van az mestere annak amit csinál, és ez a boldog profizmus, amiről én még csak álmodom. szeretnék ehhez a helyhez tartozni, ismerni minden zugát és csínját-bínját (mekkora papírt kell tépjek terítőnek a hármas asztalhoz?). mégis nehéz ez, mindenki olasz, én vagyok az egyetlen magyar, bizonyítanom kell, ezt mindig a fejemben kell tartanom.
kicsit kesze-kusza azt a sok élményt itt összesűríteni, ami itt ért engem. szokásos módon mindent egy mondatban akarok elmondani. sok mindent kaptam az arcomba ettől a várostól, sok mindennel szembesültem. kicsit levetkőztetett ez a város, aztán meg mostantól az én dolgom hogy megtaláljam azt amit fel kell vennem.
hajaj, most már tényleg a kelleténél jobban elragadott a költői hév, no meg az életboncolgatás. mindenesetre ma egy szép napot töltöttünk a Hudson folyó mentén bóklászva a városon kívül, elcsodálkozva hogy milyen erdők és házak rejtőznek még a világban.
bocs a hejesirásért. írok majd még, becsszó.

No comments: