Azt hiszem írok kicsit a munkámról. (miről is írhatnék másról) De azért írok róla, mert az Elite Café egy valóban különös, furcsa és valójában taszító objektum a Colombus sugárút sok-sok más, valóban elegáns és minőségi étterme között.

Először is az Elite se nem gyors, se nem lassú, amlyonan olasz-amerikai étterem, némi pasztával, sok hamburgerrel és sültkrumplival - tehát semmiképp nem francia, ahogy a neve sugallná... (neve jelentésével pedig semmiképp sem azonosul:(

Négy menedzser uralkodik a parketten:
1. Voula: egy ötven év körüli rozzant nőszemély lenőtt, festett hajjal, 155 centivel, 75 kilóval. Otthonkában és sportcipőben nyomul, emellett erősen dohányzik - amolyan gyárkémény. Fél óránként kiül az egyik asztalhoz, rágyújt (de nem tüdőzi le), az arcüregébe szippant egy negyednyi cigarettát (ettől megduzzad a feje a pofazacskójánál), majd azzal a lendülettel ki is pöffenti, prüszköli, köpi, vagy a jó ég tudja mit csinál, mert közben berregnek az ajkai és kicsit a nyelvét is kiölti hozzá. Érthetetlen. A vendégek menekülnek ilyenkor.
2. Demetra (angyalka I.): negyvenes évei felé járó, elvált, elgyötört ábrázatú, lógó bőrű asszony furcsa mimikával. Súlyosan hervadófélben jár már, de korával nem azonosul. A haja hosszú, a koponyájhoz tapad. Sportciő és furcsa ruhák. Hátul gyakran felvágott blúzok, aminek fodros mintája és széllebegtette volta angyalszerű szárnyakat kölcsönöz - a ruha fekete, a fodor fehér.
3. Rebecca (angyalka II.): Demetra és Voula testvére - a ruha rózsaszín, a fodor fehér. Sportcipő.
4. Angelo: ragyás (de überragyás) fej, óriás (de óriás) has. Sportcipő. A bátty.

Szóval ezeket kaptam életem első NY-i főnökeinek. Őrültek. Mentálisan teljsen sérült, beteg, abnormális társaság. Az elmút másfél hónapban természetes mosoly, egy köszönöm, egy kedves szó, egy jószándékú gesztus még nem született a rendszerben.
Azt hiszem undorodom tőlük. Voula úgy üli végig a napot, hogy rezzenéstelen arckifejezéssel nézi a tévét és érzelmi kilengéseknek semmi nyoma, jele nem látható. (tényleg nem ember b****a meg)

Mikor munkakeresés közben ráleltem a helyre csak annyit írtam fel, hogy "fúj, ez rohad" - soha, semikor máskor ilyen megjegyzést nem írtam sem előtte, sem utána egy étteremhez sem; és innen hívtak vissza. A többiek haragudtak, hogy nem örülök.

Kezdetben hostessként dolgoztam, aztán kirúgtak (minden ételmes érv nélkül).
Másnap visszamentem, hogy ajánljanak valami másik helyet - a helyemen már új hostess állt. Totál érthetetlen volt, alaposan dolgoztam. Aztán azzal a lendülettel felvettek pincének. ŐRÜLTEK. Gyorsan betanultam. Nem para. Jól keresek. Csakhogy az emúlt egy hétbe elhúzott minden pincér és az esti hostess, akiket eddig kedveltem. (Nappali hostess azóta sincs, az estit pedig most kirúgták). Ma jött egy hihetetlen ügyetlen, béna, törékeny, beszari ürge, amolyan "csótány" - sajnos mélyen idegesít. Tényleg nem maradt senki, senki, akit szeretni lehetne itt. Csak a pénzük. Na ez most színpadias így, de b****a meg igaz:(